A fogyás megszabadul a gerendáktól, Zsírégető kis csoda: érdekes tények az almáról

Most kilenczvenhat éve annak, hogy ez esemény történt.

Zsírégető kis csoda: érdekes tények az almáról

Nem él már senki azok közül, kik ama napot élő szemmel látták, még a kik azon évben születtek is, rég a sírokban feküsznek mind, de a nap emléke ünnepül maradt a késő unokákra, s mindazokra, a kik ama város kapuin belül laknak, melynek a közelmult évek újabb historiai nevet adtak. Mikor e a fogyás megszabadul a gerendáktól megvirrad, minden lélek, minden felekezet, úr és szegény, bűnös és szenvedő, igaz és boldog Istenéhez siet, háromszor látogatja meg a templomot aznap, bőjtöl, imádkozik, abbahagy üzletet, mulatságot, pörpatvarkodást, s az atheista, kinek szemei nem keresték az égben az áldások Istenét soha, megdöbbenve emlékezik a rettenetes Istenre, kinek ott alant a föld alatt is van birodalma, onnan szólal meg azok ellen, kik büszkeségük emlékeivel beépíték a földet.

Szép, csendes lanyha éjszaka volt, a milyennel a mi békességes kis városunkban keveset szoktak törődni. Éjfél körül itt már minden ember alszik, kivált a rosszhirű tizenkét órától egyig; ekkor még az éji őr sem jár az utczán, mert a kisértetek ráijesztettek.

Egyszer egy vakmerő éji őr azt a hallatlan bátorságot vette magának, hogy az éjféli órára is el merte mondani a verset; de az a rettentő eset történt vele, hogy valami láthatatlan lélek, valami kitalálhatatlan helyről, bizonyosan a föld alól, vagy a kriptaajtóból visszakiáltá rá, a mit mondott, még pedig a mint ő, szépen érthetően hangoztatá: «Tizenkettőt vert az óra.

Ember vigyázz ezen szóra», a gonosz kisértő megfordítva kiáltá azt vissza neki: «Aró za trev tőtteknezit. Arósz neze zzágyiv rebme! Azonkívül pedig mindenki nyugton alszik a maga kapuin belül s ha a nagy csendességben mégis úgy ugatnak a házőrző ebek egyik utczáról a másikra felelgetve, az az ő magánügyeikhez tartozik.

Utczai lámpásnak még híre sincs abban az időben, csupán a Dunapart mellett látni mintegy tizenkét pislogó mécsecskét: azok ott a sorba felállított kalváriai statiok rácsain belül égő lámpácskák, miket kegyes hagyományok tartanak ébren, s mik a fogyás megszabadul a gerendáktól látszanak reszketni abban a nagy sötétségben, kivált ha egy ellenséges szellő végigfuvall a parton. A Duna vizén, a sziget orra felett egy sor fekete malom bujkál egymás háta mögött, egypár közülök erősen kelepel, mintha félne csendesen maradni a puszta víz hátán ilyen sötét éjjel.

1. Anyagcseréje lassítja a fogyás
2. Zöld hagyma, gomba.

Igen-igen nagy távolból hallani valami végtelenül szomorú, aggasztó hangot, a miről gyermekkoromban mindig azt hittem, a fogyás megszabadul a gerendáktól valami közelgő rosszat jelenthet, mert sohasem láttam színről-színre, mi adja azt a hangot; valami útra kelt gabonáshajó tárogató tülke az, mely két-három mérföldnyi távolból hangzik ide; ha a város alatt fúnák meg, minden ember kiugranék ágyából, kifutna az utczára és azt kérdené, hogy mi történt? Pedig sokkal jobb volna, ha az csak a tárogató hangjára történnék.

Az órák egyet ütöttek, sorba mindegyik toronyban; a fiatalabbak siettek megelőzni az öregeket vékony csengő hangjaikkal, a vén Szent András öreg harangja magának tartotta fenn az utolsó szót, úgy kondítá rá, mély, tekintélyes hangján az «egyet».

Az éji őrök megint megkezdték körjáratukat; csak az óraütésre vártak. Talán mondák is magukban, milyen sokáig zúg az ütés után még a harang. Nem is akar elmulni ez a zúgás, sőt erősödik még, mintha valami erős vihar hangja volna az, pedig hiszen szélcsend van; meleg, lanyha éjszaka van, és mégis olyan hidegen jár keresztül ez a zúgás annak a szivén, a ki azt meghallja. Egyszerre megrázkódott a föld az ő terhei alatt.

Nem mondta senkinek: «legyetek ébren», nem külde mennydörgést, vakító villámot, csak egy mozdulattal tudtul adá, hogy él. Hogy ébredt fel mindenki egyszerre legédesebb álmából, hogy rohantak ki csöndes házaikból az emberek! A föld folyvást reszketett, mintha valami a fogyás megszabadul a gerendáktól láz gyötörné belül, egyes apró lökéseket érzett minden ember maga alatt, mintha nagy gonosz óriások akarnának fejeikkel keresztültörni a földön, hogy a két Duna folyamban ezer meg ezer szökőkut gyanánt lövelt fel egyenesre a víz, s a megbomlott toronyórák újra meg újra ütötték az egyet.

A közben ama bántó süketes szélmoraj, az az ismeretlen hang, mely mintha mérföldekről jőne s mégis egészen közel volna, — körül és alant és mindenütt! A házi ebek riadtan futottak végig az utczákon, megállva, hogy visszaüvöltsenek az elhagyott városra; elvadult macskák szökdeltek egyik tetőről a másikra s a zugó légben felriadt galambok, verebek és vércsék csoportosultak, félénken kerülgetve a toronytetőket. És a föld minden állatai között legrémültebb volt az ember.

Amazok csak a halál lehelletét érzék, de ez tudta, hogy itt Isten van közel; őt a reszkető föld nemcsak sírjára emlékezteté, hanem a mi még azon alól van. Megküzd az ember a tűzzel, a viharral, nyerget vet a veszteség 0 tenger a fogyás megszabadul a gerendáktól, csatába száll minden elemmel, csatába önmagával; — de ha az élő föld haragja támad ellene, mivel védje magát?

A föld egyre rázkódott, a zugás egyre hallatszott, mint valami szétpattanni készülő katlan forrongása, s időközönkint, ha a vízirányos vibratio erősebb rengésben tört ki, meg-megkondultak egyszerre minden toronyban a harangok; a nagy, vastag érczharangokat úgy rázta a vész, mint apró csengetyűket. A rémes harangszóra hirtelen egy kétségbeesett remény szikrája kapott a zsibbatag szivekbe: «az Isten hivogat bennünket».

A templomba! Az egyházak ajtai feltárultak, a nép betódult, a ki nem fért be, ott künn térdepelt le, a lépcsőkön, az utcza kövezetén s belevegyíté énekét a szent boltozatok közül kihangzó zsolozsmába. Oh az emberek olyan jó énekesek, mikor megvannak rémülve!

De az énekhangon is keresztül tört a földalatti zugás, az a hangváltozás nélküli pokolbeli zenekiséret, az éneklők a fogyás megszabadul a gerendáktól szavaikon keresztülhallák azt, átjárta a szívet, a lelket, s beteggé tette az embereket. Gyönge nők, öreg emberek ájuldozva, szédelegve hagyták oda a templomot s künn lefeküdtek a kövezetre, a többiek éjnek éjszakáján énekelték tovább a bűnbánó éneket: «Uram bűneink sokasága… … Irgalmazz nékünk!

Az éj szürkülni kezdett, az ég világosodott; a szorult keblek terhei enyésztek. A nép egy része hazatért házát meglátni, családját összekeresni, a többi a fogyás megszabadul a gerendáktól énekelt a templomokban. A mint a kelő nap világa át kezde törni a magas templom-ablakokon, elhalaványítva az oltár gyertyáit, mik eddig gyér világot vetének a roppant teremben, megtért a bizalom is a szivekbe, az a jótékony érzés, mi átélt veszély után foglal helyet a lélekben; egy fiatal szerzetes fölment a szószékbe, s beszélni kezde magasztos dolgokat a néphez.

Egyszerűk, keresetlenek lehettek e szavak, a hogy azok egyenesen a szívből jőnek, de jól esett hallani azokat a hivőknek, az ajkak úgy mondák utána némán az imát. A pap elvégzé beszédét, kimondta az ament. Hallatszott utána az a templomi sohaj, mi ezrek fohászából származik egyszerre… E pillanatban, mintha mennydörgő szekerek rohannának végig a föld mélyében, egy hömpölygő dördülés futott végig a város alatt; a föld színe az elmult reszketés helyett egy irtóztató taszítást kapott alulról, s azon perczben lehullottak a tornyok a földre, egy irtóztató roppanás hangja tölté be a levegőt, a legmagasabb épületek mennydörögve dűltek össze, a kábító zuhanatban az utolsó órát üték a messzehajított harangok… Azután csendesség lett ismét.

Másfélezer ember feküdt halottan az összedűlt templom romjai közt; ajkaikon a kimondott amennel, sziveikben a bűnbánat igaz keservével. Nem halhattak volna meg üdvösebb pillanatban.

Csak a prédikáló szerzetes maradt életben egyedül. Az emberek meg voltak némulva, elveszték a segélykiáltás hangját, elfeledtek beszélni.

Nem volt kit híni segélyül. Maga az Isten háza is romban feküdt.

A várost mindkét oldalról víz fogja körül, nincs hová menekülni. Másodszor újra hallatszott a futó hömpölygő dördülés a föld alatt, a mint morogva gördült végig és mindig közelebb, mintha feljebb jönne. Messziről lehete látni a rém közeledését; a merre elhaladt, az élőfák meghajták előtte fejeiket, jobbra-balra a földet csókolva sudaraikkal, s mikor a város alá ért, a futó népek elestek taszítása miatt; a ki állva maradt, azt lábnyi magasra hányta fel a rejtelmes erőszak s ismét ment tovább hömpölyögve, zuhogva, az élőfák jobbra-balra hajlongtak útjában, kivált azok a hosszú sor jegenyék ott a fűzes sziget partján mint bókoltak előtte egész a fekete víz színéig, mely oly ijedten látszott hullámzani előttük.

A félelem csodái egyre szaporodtak; a kalvária melletti apró házak között egyszerre több helyen tűz ütött ki; nehány bátor férfi, a ki oltani sietett, borzadva vevé észre, hogy a kutakból egyszerre kiapadt a víz, a veder magasra feltorlódott kavicsos homokba ütődik s a belvárosi kutakból is valami forró párázat kezd felszürődni, a minek olyan fojtó sárvíz szaga van.

Szénhidrát tartalma: Élelmiszerlista

A legnagyobb iszonyat végre a megyeház utczáján adá jelenségét, a hol a föld keresztben megnyilt, át a házsorokon, egy erős kőépület kapujánál közepén ketté vált s a mint egy a fogyás megszabadul a gerendáktól mulva a rémületes tátvány összecsukódott, a szétszakasztott házat úgy nyomta ismét össze, hogy a nyilásba szorult gerendák mind az ég felé meredtek, a támadt nyiláson át pedig valami forró, nyúlós, fekete sár önté el messzire az utczát.

Fussunk a Dunára! A város elsülyed.

A partokra siető népre ott várt a legnagyobb rémület. Az Öreg-Duna, a hogy itt a Csallóköz-szöget képező folyam szélesebb karját nevezik, a város alatt ismét két ágra szakad, s épen átellenben a várossal egy kisded szigetet képez. A keskenyebbik ág a város és a sziget között foly el: ezt szokták kikötőül használni itt van télen a malmok réve és a repülőhid, a hajótömő műhelyek, a halászok bárkái.

NE MENJ FUTNI, HA FOGYNI AKARSZ!

A menekülést kereső nép megrettenve látá, hogy a Dunának e keskeny ága nincs többé: a háborgó föld úgy felemelte annak a medrét, hogy a víz a szigeten keresztül a szélesebb ágba futott át, s a város előtt nem volt más, mint egy nagy zátonyos mocsár: az eltünt folyamág titokteljes medre, az évek előtt elsülyedt hajók romjai, elveszett vasmacskák, elsüppedt málhacsomagok, rémletes tárgyak, mik évek óta a vizek éjszakájába voltak eltemetve, álltak ijesztőleg a napfény csodájának kitéve; a meder közepén valami kettős boltozatos kőfal maradványa: tán a sokszor emlegetett alagut romjai… és a kikötőbeli hajók, a halászbárkák, a malmok, a repülőhid mind a vízfenék zátonyain ültek, megrémült lakosaikkal, kik bámulva tekintének az alóluk elfutó víz után, mely harsogva huzódott a fogyás megszabadul a gerendáktól odább.

Ez a bámulatos látvány, mely több csodát mutatott a szemnek, mint a mennyit az emlék össze birna szedni, így tartott két-három perczig; — akkor egy új földhullámzás a tulsó Dunaág medrét emelte föl s ismét a keskenyebbet sülyeszté alá.

A roppant víztömeg zúgva rohant vissza egy percz alatt az elhagyott mederbe, mint egy átlátszó hegyláncz, a közbeesett szigetet el látszott seperni gátjaival és jegenyesoraival együtt, a jégtörők karóit széttörte, mint gyermekjátékszert s a mint a sziget gátjaiban megütődött, felemelte tajtékzó gerinczét, mintha el akarná azt nyelni, s azzal lecsapott a tulsó mederbe. A partra gyűlt tömeg rémült ordítással veté magát vissza a városba, az omladékos utczákba, a tátongó földre a hullámcsapás elől, míg az harsogva, tombolva tölté meg keskenyebb medrét, felkapva a zátonyon ülő hajókat, malmokat örvényző árjaiba, s letépve azokat vastag horgonyköteleikről, ragadta magával, túl az elsepert vízgáton, bevitte a városba, odatolta az utczák közepére, odavagdalta a házak szögleteihez, odacsavargatta köteleiket a közkutak rácsozatához, a szentszobrok lábaihoz, s azután ismét oly sebesen, ahogy jött, zúdult vissza, a piacz közepén hagyva az odáig vitt hajókat, malmokat, felforgatott dereglyéket, s ragadva magával, kiket útjában elkapott.

Egy halálkiáltás hangzott a meglátogatott város utczáiról az éghez. A kétségbeesés visszakapta szavát. Az emberek nem láttak szabadulás után, nem futottak többé; hanem összebujtak meghunyászkodva, megsemmisülve és kiáltozák Isten nevét, míg alattuk a föld rengett, körül a hullám csattogott, s a föld repedésein kirohanó forró lég bőgve tört magának utat, undok posványt és forró érczolvadékot túrva ki maga körül… Oh én uram és Istenem!

De erős a te ostorod, midőn haragodnak dicsőségét megmutatod a te földi férgeidnek! Ez így tartott két egész hétig… Tizennégy nap és tizennégy éjjel látogatá meg a rettenetes ostorozó haragjának kiválasztott városát: eljött reggel, eljött este, eljött a nappal és éjjel minden órájában és tanítá reszketni a földet szörnyű lépései alatt.

Miért népszerű, mennyi cukor van benne, és honnan ered? Ezekre a kérdésekre kerestük a választ. Ezért népszerű Azért szeretik világszerte nagyon sokan, mert egyszerű a fogyasztása: csak megmossuk, és a kezünkben fogva ehetjük. Még a héját sem kell lehámoznunk, sőt, abban és az alatt van a legtöbb vitamin.

A második, harmadik napon megadták magukat az emberek a csapás szörnyeinek, a kétségbeesést keresztyéni türelem váltá fel; az okosabbak tanácsadása kezdett kihallatszani a közjajveszékelésből, kezdtek gondolkozni védszerekről, mik a helyzet rendkívüliségét elviselhetővé tegyék, építettek fagunyhókat a szabadabb térekre, a gyöngébbek lakásául; odakötötték a sátorajtókhoz a csónakokat, hogy menekülhessenek, ha ismét véletlenül jön az ár; s készen tartották kádakban a vizet, ha a földalatti tűz valahol a romok közt gyujtogat, és azután csináltak az apró gunyhók közé egy-egy nagy gunyhót is, s azt a nagy gunyhót elnevezték templomnak.

Merész férfiak előkeresték a romok közől az oltári szentségeket, a búcsujáró zászlókat, a fogyás megszabadul a gerendáktól a legkisebb iskolai csengetyűt, mely egész maradt, annak csináltak kis haranglábat és ismét harangszó hívá a népséget Isten színe elé, és ismét hangzottak a buzgóság imái a nagy fagunyhóban, melynek templom volt a neve; ilyen aprócska templomok voltak minden szabadabb melyik zab a legjobb a zsírtalanításhoz, mert fogyás evansville nép egyben úgy sem fért volna el, kivált most, a midőn mindenki sietett oda.

Ah, mint figyeltek az emberek arra a kis csengetyű szavára! Ilyenkor olyan rosszul esett látni a buzgóknak, hogy itt-amott a házak kapujában hallgatag emberek ültek, a kiket nem buzdított fel a harangszó; a kik zárt ajakkal, bánatos arczczal néztek fel az égre, mintha nekik csak szenvedni volna szabad, és nem panaszolni.

Voltak egész utczasorok, a honnan senki sem jött elő a csengetyűszóra, a honnan senki sem csatlakozott a búcsujáró menethez, ott volt legszomorúbb a rombolt város képe. A szomszédok, az ismerősök gyakran beszólaltak e hallgató emberekhez: «hát ti mért nem imádkoztok?

Miért nem kéritek Istent, hogy e csapást elfordítsa rólunk? Miért nem volt nekik szabad templomot építeniök azon városban? Régen volt az idő; elfeledte mindenki. Annyi bizonyos, hogy a népesség egy harmadának nem volt szabad templomot építeni azon kis városban. Ki parancsolta azt úgy, ki tartotta fenn?

Szénhidrát termékek: karcsúsító lista

Annyi mondható, hogy még akkor a kis urak igen nagy urak voltak hazánkban, s a mit helybenhagyának a nagy királyok, e «kis királyok» gyakran hiúvá tették. No de azt én reám nem bízta senki, hogy én itt az országok sorsát intézgessem, azért jobb lesz, ha folytatom a mi szomorú történetünket. Történt az ötödik napján az Isten látogatásának, mely nap épen vasárnapra esék, — szomorú vasárnap, — hogy azon a téren, mely mostanság szép kúpozatos kápolnával, s hozzá ékes fasorokkal s mind ehez illő szép névvel bír, Rozália-térnek neveztetvén, s melyet gyermekkoromban még disznópiacznak hivogattak, az én nagyapám gyermekkorában pedig régi rácz temető név alatt ismertek, nem sokat gondolván a benne fekvők emlékezetével, mint a mely helységből hordták a városba a fazekasok számára való földet, tehát e historiai nevezetességű helyen két sajátságos csapat találkozék egymással össze, mely úgy látszik, hogy szántszándékos találkát rendezett itt egymás számára.

Azok, a kik jövének a megyercsi utcza felől, mind kék mente-dolmányba öltözött férfiak; nagy, massiv kerek kalapokban, széles szalagokkal, jó kordován, ránczba szedett torkú csizma lábukon; mentéiken nemcsak szép filigrános ezüst gombok, hanem azon felül egyik válltul a másikra kapcsolt függő lánczok, nagy pengő szemekkel s roppant medaillonnal a közepén; mind valódi tizenhárom próbás ezüstből. És e nagy tekintélylyel járuló személyek társasága nem más, mint az érdemes csizmadia-czéh, a becsületes szekeres gazdák és a nagyon tisztelt hajóslegények, mint a kik képezék azon idők szerint a nemes város legsolidabb polgári osztályát.

Amint az a listából látható, a magas szénhidrát élelmiszerek kategóriája nemcsak az egészségtelen édességeket tartalmaz, amelyek nem hoznak semmit, csak súlygyarapodást, hanem az egészséges táplálkozásban feltétlenül szükséges egészséges, egészséges szárított gyümölcsöket és mézet és zabkását. Minden személy dönti el, hogy milyen ételeket kell főzni és enni reggelire, ebédre vagy vacsorára, mert nemcsak a megjelenése attól függ, hanem mindenekelőtt a test állapotától, az összes szervének és rendszerének megfelelő munkájától, és ennek következtében jólét, hangulat és teljesítmény. Óvatosan kell kezelnie magát, és az első lépés az ételek gondos megválasztása.

A velük szemközt jövő csapat férfiai ellenkezőleg zöld mentéket viselnek, zöld nadrágot zöld zsinórral kihánytatva, helylyel-közzel molnárszínű szürke dolmányokat, lapos ezüst pitykékkel és fekete báránybőr-süveget hozzá. Ezek pedig a nemes város takácsmesterei, szűrszabói és molnármesterei, kiket eleitől fogva mindenki a legbékeszeretőbb polgárok gyanánt szokott elfogadni. Midőn e két szemközt jövő csapat e fennnevezett téren egymáshoz mintegy húsz lépésnyi távolságra ért, ott megállapodának mind a ketten, s a zöldbeliek közül kiválva egy kitünő egyéniség, fölemelt rezes nádpálczával inte a többieknek, hogy várjanak és hallgassanak: azzal kilépett a középre.